II. Évad, 1. (főzős) nap - Pasta a nagy büdös francokat pasta rohaggyonmegazegész

Az elmúlt két évben, az utolsó posztom másnapjától, az Uráltól egy kicsit északra fekvő amazóniai őserdőben levő tibeti szerzetes kolostorban éltem és fénnyel táplálkoztam, így interweb és téma híján nem  kalandozhattatok a gasztronómiai veszélyes, de gyönyörű világában. Pár héttel ezelőtt egy félresikerült beszélgetés ("-Mi van reggelire? - A fény, a fák, a tiszta levegő. - Bazeg, már megint?") utána azonban szerzetes "barátaimmal" (btw. egy kolostornyi dühös tibeti szerzetes nagyon veszélyes tud lenni!) közös megegyezéssel arra jutottunk, hogy jobb ha távozom, így visszatértem posztolgatni. True story! (És persze hazafelé úton az UFO-k is elraboltak, bár később azonosítottam, csak egy sárkány volt.)

De nézzük az új helyzetet: kezdünk éhesek lenni, és így pár nap után a sör már nem laktat. De legalább fizetésnap van, úgyhogy be tudunk vásárolni. De amúgy se de-vel se éssel nem kezdünk mondatot, és persze ezzel nem foglalkozunk, mert VÁSÁROLNI megyünk!!!!! De, mivel mi vagyunk a Konyhahuszár (álmunkban ráadásul két Konyhahuszár vagyunk...), célirányosan tesszük ezt is, jó előre tudva, hogy mit kell venni:

1. Tészta
2. Pasta Carbonara szósz
3. Sajt
4. Valami hús (pl. parizer)

Az első pont egy kis magyarázatra szorul. A Pasta Carbonara (aki nem tudná) úgy néz ki, hogy ilyen hosszú, cérnaszerű izék között van egy fehér folyékony-szerű izé (állaga alapján ez lehet a paszta...), meg hús darabkák. Namármost, kérem alássan, a boltosok nem hülyék, és azt hiszik, túljárhatnak egy Konyhahuszár eszén: kétféle hosszú izé tésztát árulnak, a Milánóit és a Spaghettit. Ebből - természetesen - nekünk utóbbi kell, de ezt csak a szakavatottak tudják, akik pontosan ismerik a különbséget a két tészta között: más rajtuk a felirat.

A többi annyira nem vészes, gyakorlatilag a legelsőt megvehetjük, amivel találkozunk (ha sajtból ez a géptrapistán kívül bármit jelentene, akkor dobjuk ki és tegyünk még egy kört, mert a többi nem finom. Trust me, I'm an engineer. Nameg Huszár.). A bevásárlást sikeresen abszolválva (ennek a szónak van köze az abszolút szóhoz, vagy egész máshonnan jön? Egyáltalán mit jelent? És ha nem tudom, miért használom? Megannyi kérdés), ünnepelhetünk egy sörrel. De ez opcionális.

Tudom, hogy bemelegítés nélkül nem kéne azonnal ilyen nehézségű gasztronómiai csúcsok döntögetésével kísérleteztetnem a T. hallgatóságot (olvasóság?), de sajnos ez egy bonyolult étel, egyszerre legalább három dologra kell figyelnünk. Napóleon és jómagam előnyben, mindenki más... hát próbálkozni szabad.

Első lépésként a valami húst egy kicsit meg kell pirítanunk. Ehhez először fel kell "kockáznunk" (azt kéne felkockázni, aki kitalálta, hogy az alapvetően kör alapú húsokat "kockázni" kell, ezzel rengeteg selejtet generálva), de biztosabb a "feltéglalapalapúhasábolás". Az amatőr szakács onnan ismerszik meg, hogy a pirításhoz olajat, ilyen tűzhelyre tehető edényt (aminek még a nevét is tudja, fúj), esetleg - a tényleg, menthetetlenül amatőr főzőcskézők - hagymát használ. A Konyhahuszár nem, mi kérem optimalizálunk és eleve, kreatívak vagyunk:

Ha van füstérzékelőnk, akkor biztosan tudjuk, hogy mikor kell kikapcsolni (kb. három perccel azelőtt kellett volna, hogy elkezdett riasztani), ha nincs, akkor a - Konyhahuszárként nagyon kiforrott - orrunkra kell hagyatkoznunk. Ha elkezdünk valami füstszerűt érezni, vegyük ki.

A pirítással párhuzamosan elkezdhetjük főzni a tésztát. Itt két dologra kell ügyelnünk: az egyik, hogy annak ellenére, hogy egy ember fogja megenni, a négy tányéros szószt vettük, így ennek megfelelő mennyiségű tésztát kell kifőznünk. Ami - annak ellenére, hogy egy ember fogja megenni - nem feltétlenül fér el a legnagyobbnál eggyel kisebb lábosban. És a forró víz, többnyire forró. És fáj. A másik, hogy optimalizálunk, így a legegyszerűbb, ha üresen feltesszük a lábost melegedni, a vizet meg vízforralóban melegítjük, ezzel legalább 30 másodpercet javítva az összidőnkön, és közben csak egyszer égetve meg magunkat.

A tészta kb. 10 perc alatt fő meg, de ha nem bízunk az időérzékünkben, követhetjük az amatőrök megoldását: vágjuk hozzá a falhoz, ha lecsúszik róla, akkor már jó. Ha ilyet látunk, akkor baj van:

Hogy mi ezzel a gond? Egyfelől az, hogy még nincs kész, másfelől hogy keresnünk kell gyorsan egy létrát, mert ha odaszárad, akkor rohadt nehéz leszedni. (Ehhez, ha nincs véső kéznél, használhatunk hitelkártyát, manapság már a legtöbb jómunkásember elfogadja, mert nem vagyunk adócsalók országa, ugyebár.)

Miután levakartuk a tésztát a plafonról, bontsuk fel a szószt, majd nyúljunk be a hűtőbe és vegyük ki a tejet. Az egyetlen dobozt. Ami nyitva van. Valószínűleg több, mint egy hete. És emberi fogyasztásra már alkalmatlan. Régóta.

Ez az a pont, ahol Fuck this shit alapon a pirításhoz használt (amúgy itthon levő utolsó) zsemlét kenjük meg májkrémmel (mert az mindig van otthon), bontsunk egy sört és rohaggyonmegazegész.